Ezzel a címmel jelentette meg könyvét a napokban Albert Sándor professzor, korábban tanár, egyetemi oktató, parlamenti képviselő, tanszékvezető és a Selye Egyetem alapító rektora.

A pozsonyi Kaszinóba is könyve kapcsán hívtuk meg, s egyúttal közelgő 70. születésnapja alkalmából is köszöntöttük őt. Az örökmozgó, sokoldalú szakember, aki egész életében mindenekelőtt pedagógusnak tartotta magát, beszélt nagykaposi gyökereiről, a hazulról kapott, rendkívül értékes útravalóról: a magyarságtudatról, majd szeretett iskolájáról, a kassai Ipariról, ahol diákként, később tanárként s végül igazgatóként több mint három évtizedet töltött el.
Itt is rendkívül sokat kapott, de ő maga is adott iskolájának: lehetőséget a fejlődésre,  kapcsolatokat külföldi partneriskolákkal, modern tankönyveket, tantermeket.
A Kassai Műszaki Egyetemen sem volt csak oktató, hanem létrehozta a mérnöktanár képző tanszéket, mert azt látta, erre van szükség.
Megyei majd parlamenti képviselő lett azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a politika lehetőségeit is kihasználva segítsen megalapítani a magyar egyetemet. Egy évtized elteltével is meghatódva beszélt Albert Sándor arról a pillanatról, amikor 2003. október 23-án a Nemzeti Tanács elfogadta a Selye János Egyetem megalapításáról szóló törvénytervezetet, 2005. január 31-én pedig a köztársasági elnök rektorrá nevezte őt ki.
Ezután következtek a munkával teli, nem könnyű évek, melyek eredményeként az Egyetemnek ma 9 épülete és 300 000 kötetes könyvtára, 3 kara s mintegy 3 000 hallgatója van.
Az alapító azonban már nincs a Selye Egyetemen, mert őt sem kerülte el a törvényszerűség, miszerint „a forradalom felfalja saját gyermekeit”, 2010-től a Szolnoki Főiskola főmunkatársa, ezt a tevékenységét idén májusban, elérve 70. életévét be kell fejeznie.
A Magyarországon kapott professzori cím viselőjeként vonul nyugdíjba, ami esetében nem jelent tétlenséget, hiszen az országot járva a szlovákiai pedagógusok továbbképzését segíti. További sikeres munkát kívánunk Albert Sándornak.

Nagy Ildikó, Felvidék.ma

Thrilligh Viola, felvidélki színművész így emlékezett vissza pályatársára, Galán Gézára a május 3-án, Komáromban tartott ünnepségen:

A Szlovákia önállósulásától számított húsz év és az európai uniós tagságunk kilenc éve alatt lezajlott folyamatok egyértelmű vesztese a mezőgazdaság és az élelmiszeripar. 

Esterházy János budai szobrának Gesztenyéskertbeli avatására épp azon jeles napon került sor, amely napon Martényi Árpád barátunk, az Esterházy János Emlékbizottság fáradhatatlan elnöke, betöltötte kerek 70. születésnapját.

Hrubík Béla Fekete márvány - In memoriam Esterházy János című verse hangzott el a május 15-i budapesti szoboravatáson. Alább a versét s néhány gondolatát olvashatják a szerző közreadásában:

Miután Magyarországon a választások kétharmados (alkotmányos) többséggel végződtek, az ilyen, Európa számára szokatlan arányon a kontinens (nyugati része) annyira megütközött, hogy képtelen azt megemészteni. Nem mondom, hogy ideális állapot ez, na de ez van.

Esterházy János felvidéki vértanúnk egészalakos szobrának budapesti avatását életem legszebb percei közé sorolom, hálát adva a sorsnak, hogy ott lehettem, s egyre jobban érezhetem, milyen hatalmas szakrális erőt sugároz Esterházy János újkori történelmünk küzdelmeihez.

Budapesten felavatták gróf Esetrházy János szobrát. Az eseményről valamennyi jelentős magyarországi médium beszámolt, ám ahogy az már ilyenkor lenni szokott, egészen eltérő előjellel. Ezekből szemezgetünk az alábbiakban.